 |
| Aimee Bender |
Aimee Bender regénye akkor keltette fel a figyelmemet, amikor néhány hónapja a Molyon sokszor előkerült a friss olvasások között. Örültem, hogy a könyvtárunkban fellelhető (igaz, elő kell jegyeztetni), és annak is, amikor jött az értesítés, hogy átvehető. Nem is halogattam, gyorsan el is kezdtem olvasni.
Az első fejezetek nagyon könnyen peregtek, és szívesen is olvastam, mert bemutatkozott egy szimpatikus kislány és családja, egy idilli otthon. Aztán ahogy Rose a kilencedik születésnapjára sütött citromos tortában megérezte édesanyja érzéseit, és onnantól kezdve minden ételből kiérezte a készítője érzéseit, vártam, hogy a fülszövegben ígért sziporkázó mese kibontakozását elolvashassam, ám sajnos csalódnom kellett. Túl nagyok voltak az elvárásaim, és a fülszöveg is már megint sokkal többet és mást sugallt, mint amit a könyv valójában nyújtani tudott.
Vigyázat, cselekményleírást tartalmaz!
Először is lehet, hogy túl sok Szellemekkel suttogót néztem mostanában, de volt egy olyan elképzelésem, hogy Rose a képességét használni fogja valamire. Nevezetesen arra, hogy felismertesse az emberekkel az érzéseiket, amikkel talán nincsenek is mindig tisztában, és így esélyt adjon nekik, hogy a ráeszméléstől változtassanak életükön. Akkor ért az első csalódás, amikor rájöttem, hogy ezt hiába várom. A következő pedig akkor, amikor ennek a képességnek az lett a következménye, hogy Rose mások kéretlen érzéseit kivédendő, amikor csak tehette chipsen és mindenféle junk foodon élt. Felháborítónak és elfogadhatatlannak tartom, hogy egy díjazott írónő bármilyen oknál fogva is chipsszel és egyéb hasonlóan tápláló és egészséges étellel etesse a főszereplőjét, pláne nem megoldásként beállítva!
A szereplők közül George-ot és az apát tudtam csak megkedvelni. Rose-zal elvoltam, de az anya és Joseph elmondhatatlanul irritáltak, és az egész családszerkezetük rendkívül nyomasztó volt, rosszul éreztem magam a "társaságukban". Nekem elég életszerűtlennek tűntek a viszonyok, bár ahogy haladtam a történettel rájöttem, hogy semmi életszerűt nem kell itt várnom.
Joseph eltűnései nagyon nyugtalanítóak voltak, jókora feszültséget adtak a történetnek. Ráadásul Joe-ról szinte semmit nem lehetett tudni, csak azt, hogy el-eltünedezik, és állandóan le akarja rázni a húgát.
A regény felétől többször is késztetést éreztem, hogy félbehagyjam, majd hogy falhoz vágjam a könyvet. A párbeszédeknél a gondolatjel hiánya kevésbé zavart, mint a "mondta-mondtam" ismétlődése, de a legjobban az zavart, hogy a karakterek jelleme semmit sem fejlődik.
Végül a kíváncsiság erősebb volt, és elolvastam a könyvet. A 291. oldaltól a kegyelemdöfést is megkaptam (jelöld ki, és látható lesz), amikor megerősítést nyert, hogy Joseph székké és egyéb bútorokká változik át. Ez már nekem végképp sok volt.
Spoiler vége!
Sajnos csalódást okozott ez a könyv. Eleve, ha tudom, hogy túlmegy a mágikus realizmuson, és átcsap szürreálisba, akkor bele sem kezdek. (Érdekes, de ha eleve egy fantasyt vagy sci-fit olvasok, akkor ott semmi bajom nincs a természetfeletti vagy varázslatos dolgokkal, de a szürrealizmust nem bírom.) Egyrészt nekem ez túl elvont, nemhogy nem tetszik az ilyesmi, de egyenesen sikítófrászt kapok tőle. Másrészt se füle se farka nem volt a történetnek, tök irreális volt az egész, és ahogy a végére értem a katarzis is elmaradt, csak a nagy feszültség maradt.
