Jodi Picoult regényét múlt hétvégén fejeztem be, és annyira heves érzelmeket váltott ki belőlem - és nem a jó értelemben -, hogy nem is tudtam írni róla, éppen csak egy rövid értékelést a Molyra, és egy vázlatot a menet közben felmerülő gondolataimról. Közel egy hét távlatából megpróbálom rendszerezni ezeket a gondolatokat.
Nem tudom, mennyire kell a regény kiinduló helyzetét bemutatnom. Gondolom legtöbbünk könyvesboltban járva tartotta már a kezében a könyvet, olvasta a fülszöveget, talán bele is olvasott már. Aki számára viszont ismeretlen a történet, elég annyit tudni, hogy egy boldog, amerikai család élete dől romokba, amikor hároméves lányukról kiderül, hogy leukémiás. A szülők és orvosok karöltve küzdenek Kate életben maradásáért. A kislány életét egy genetikailag tökéletes donor megmentheti, ezért a szülők még egy gyermeket vállalnak. Eleinte úgy néz ki, elég lesz az újszülött köldökzsinórjából levett őssejtekkel gyógyítani Kate-et, aztán az évek során Annának egyre többször kell orvosi beavatkozásokon átesnie, hogy segítsen Kate-en. Amikor Annának a fél veséjét kellene odaadnia nővérének, Anna ügyvédhez fordul, és pert indít szülei ellen, hogy saját teste felett önrendelkezési jogot szerezhessen, vagyis eldönthesse, milyen orvosi beavatkozásokon vegyen részt. Erről a perről szól a regény, és arról, hogy a szereplők, vagyis a család tagjai hogy élik meg nemcsak Anna lépését, hanem egyáltalán Kate betegségét.
A leírtak alapján A nővérem húga egy mély, fájdalmas és felkavaró regény lehetne, de számomra inkább csalódást okozott, nem is akármilyet. Körülbelül a regény 100. oldalától tudtam, hogy nem fogom szeretni ezt a könyvet, és ahogy haladtam, egyre hevesebb undort éreztem.
Ebben a regényben megtestesül minden, amitől sikítva rohanok ki a világból:
Vigyázat, SPOILERT tartalmaz!
- az alapszituáció a 22-es csapdája: lehetetlen jó döntést hozni, valaki mindenképpen rosszul jár. Egyébként egyrészt ez az a téma, ami mindenkit érdekel, de senki sem foglalna állást, vagy legfeljebb csak addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerülne, mert szerintem onnantól kezdve senki sem tudná megőrizni az objektivitását. Másrészt ez megint csak egy olyan téma - az ikres meg az időutazós történetekhez hasonlóan -, aminek nincs túl sok perspektívája. A történet befejezésére általában 2-4 forgatókönyv van, és ezek közül egy tuti bejön, tehát nem túl fantáziadús a dolog. Számomra.
- irodalmilag konvergál a nullához: a történetben hat szereplő az elbeszélő: anya, apa, a mártír lány, az elhanyagolt, ezért deviáns magaviseletű báty, az ügyvéd és a jogi gyám. Elég különböző személyiségek, mégis mindenki ugyanolyan nyelvezetet használ, semmi kifejezésbeli eltérés nincs közöttük, pedig ha belegondolunk, valószínű, hogy egy 16 éves lázadó kamasz, aki utálja a világot, nem ugyanúgy kommunikál, mint egy ügyvéd. Például.
- a karakterek sablonosak és közhelyesek, semmi eredetiség nincs bennük. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de rinyagép az összes. Azt a siránkozást, amit a szereplők művelnek, még egy délutáni szappanoperában sem viselem el, nemhogy egy regényben! Egyébként hiszem, hogy nem a történet témájával van a probléma, hanem a regény stílusával.
- a szerelmi szál kiszámítható, undorítóan felszínes, és giccses. Egyrészt, persze, hogy pont nekik, pont most kell találkozniuk. Jodi Picoult feltalálta a spanyol viaszt, ilyen szerelemre irodalmi művekben még tényleg nem volt példa, csak minden ponyva így kezdődik (így folytatódik, és így végződik). LERÁGOTT CSONT! Én nem hiszem, hogy van még egy olyan hülye, mint Julia, aki egész életében nem tudja kiheverni, hogy tizennyolc évesen otthagyja a barátja. Bocsánat, van még egy ilyen hülye: Campbell. És most őszintén, ki szakít szó nélkül ilyen ürüggyel, mint Campbell? Aki ilyen hülye, haljon meg.
- a tárgyalás: bármennyire borzalmas is a regény 90%-a, az utolsó oldalak tényleg tartogattak olyan fordulatokat, hogy megenyhültem. Ha a tárgyalás ítéletével véget ért a regény, megkönnyebbültem volna. De így, hogy nem ért véget, csak megint felhúztam magam. A szeretetnek valóban elképesztő ereje van, de számomra ez annyira cukormázzal leöntött, hollywoodi befejezés volt, hogy szörnyű. Nagyon mű, rettentő nyálas. Megtörténik a csoda. Csak nem valóságos. Szegény kis Anna, aki azért született, hogy a nővére donorja legyen, lám, megtette feladatát... Sajnálom, de ezt a fajta fordulatot nem tudom szépnek értékelni. Jodi Picoult kezet foghat Audrey Niffeneggerrel.
- a regény drámaisága: Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa mamija jut eszembe, és arra gondolok, hogy abban a rövid kis könyvecskében mennyivel több drámaiság van, mennyivel szívhez szólóbb, noha nem hangzanak el benne nagy szavak. Szerintem egy dráma nem attól lesz dráma, hogy az anya két oldalanként bőg és azt hajtogatja, hogy "de hát az életedről" van szó. Megint csak azt tudom mondani, a rinyálás nem egyenlő a drámaisággal, és nem hiszem, hogy ezt a témát nem lehetett volna másként kezelni.
Hogy én mit gondolok a befejezésről?
Kate 13 éve leukémiás. Tökéletesen tisztában van vele, hogy még ha Anna oda is adná neki az egyik veséjét, az életét nem mentené meg vele, legfeljebb meghosszabbítaná, amíg a többi szerve is fel nem mondaná a szolgálatot. Vagyis ha ilyen szempontból nézzük, hiábavaló lenne a vesetranszplantáció, hiszen Anna addig tudná csak nővérét segíteni, amíg olyan szervére nem lenne szüksége, ami neki is kell. Akkor a szülők mit csinálnának? Sara mondaná, hogy Anna, kislányom, add oda bármelyik szervedet, tudod, hogy Kate-et csak így menthetjük meg, hiszen ő a lányom, nem hagyhatom meghalni. Jodi Picoult istent játszik, és közbeavatkozik úgy, hogy se Annának, se a szülőknek ne kelljen döntést hozniuk, és Kate is életben maradjon, ezúttal örökre egészségesen. Ez az, a karakterek és a szöveg mellett ez teszi számomra ellenszenvessé és ellentmondásossá ezt a regényt, megtaláltam az okát. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szituációban borzasztó nehéz és rossz lehet anyának lenni. A 'ha ezt az ujjamat harapom, ez fáj, ha a másikat, akkor pedig az' klasszikus esete. Olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy Anna tényleg csak egy bármikor feláldozható eszköz az anyja szemében, ami kimondhatatlanul ellenszenvessé tette Sarát, olyannyira, hogy nem tudtam átérezni igazából a család helyzetét. Holott amikor Anna megfogant, akkor még tényleg csak az őssejt levételéről volt szó, tehát lehetett volna úgy is, hogy Kate meggyógyul tőle, és akkor Kate is és Anna is egyszerű gyerekekként nőjenek fel. Ezzel szemben azonban az az érzésem, hogy az anya karakterében Jodi Picoult akarata, érzései jelennek meg, aki mindenáron életben akarja tudni Kate-et, le akarja győzni a rákot, és nem számít, hogy ezt milyen áron éri el. Ezért érzem Sarán is végig, hogy egyedül Kate számít, és Anna csak bármikor felhasználható szervek összessége, akinek pechére lelke és személyisége is van. Számomra itt vérzik végképp el a regény.
Ti mit gondoltok, hogy látjátok?
