Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című regényéről szokatlan értékelést írok, ugyanis még nem olvastam teljesen ki, 120 oldal vissza van. Ettől függetlenül úgy érzem, kialakult a véleményem a regényről, és kötve hiszem, hogy ez változni fog.

Nem érint meg ez a történet. Családregény, ízléses, buja nyelvezettel, jó ritmusa van a szövegnek, és nem érint meg. Időnként sikerült egészen ráhangolódnom, és magával ragadott a szöveg, máskor (és ez a jellemzőbb) meg csak olvasom, és semmi, de semmi hatása nincs. Ha csak az nem, hogy untat, és bosszant, hogy egy regény, aminek ilyen csodálatos címe van, és amiről ódákat zengtek, ennyire közömbös.

Amikor ilyen érzésem van egy könyvvel kapcsolatban, mindig elgondolkodom, hogy feltétlenül akkor lehet-e azt mondani egy könyvre, hogy olvastuk, ha tényleg elejétől a végéig olvastuk. Illetve, hogy például egy ilyen várólista csökkentő kihívás során csak akkor ér-e a könyv, ha ténylegesen végigolvasom. Hiszen fent volt a várólistámon, tehát kíváncsi voltam rá. Beszereztem a könyvet, a két harmadát elolvastam, és kielégítettem a kíváncsiságomat: megtudtam, hogy nem tetszik. Muszáj folytatni? Nem muszáj, de valószínűleg végigolvasom. Egyrészt azért, mert úgy tartom, az utolsó szó elolvasásáig mindig minden megtörténhet, minden csoda és katarzis eljöhet. Másrészt a mások által legimádottabb részek szerintem még ezután következnek. Mindenesetre most úgy érzem, ebben a könyvben nem olvashatok már olyat, ami miatt még egyszer elolvassam az első 270 oldalt.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Jodi Picoult regényét múlt hétvégén fejeztem be, és annyira heves érzelmeket váltott ki belőlem - és nem a jó értelemben -, hogy nem is tudtam írni róla, éppen csak egy rövid értékelést a Molyra, és egy vázlatot a menet közben felmerülő gondolataimról. Közel egy hét távlatából megpróbálom rendszerezni ezeket a gondolatokat.

 

Nem tudom, mennyire kell a regény kiinduló helyzetét bemutatnom. Gondolom legtöbbünk könyvesboltban járva tartotta már a kezében a könyvet, olvasta a fülszöveget, talán bele is olvasott már. Aki számára viszont ismeretlen a történet, elég annyit tudni, hogy egy boldog, amerikai család élete dől romokba, amikor hároméves lányukról kiderül, hogy leukémiás. A szülők és orvosok karöltve küzdenek Kate életben maradásáért. A kislány életét egy genetikailag tökéletes donor megmentheti, ezért a szülők még egy gyermeket vállalnak. Eleinte úgy néz ki, elég lesz az újszülött köldökzsinórjából levett őssejtekkel gyógyítani Kate-et, aztán az évek során Annának egyre többször kell orvosi beavatkozásokon átesnie, hogy segítsen Kate-en. Amikor Annának a fél veséjét kellene odaadnia nővérének, Anna ügyvédhez fordul, és pert indít szülei ellen, hogy saját teste felett önrendelkezési jogot szerezhessen, vagyis eldönthesse, milyen orvosi beavatkozásokon vegyen részt. Erről a perről szól a regény, és arról, hogy a szereplők, vagyis a család tagjai hogy élik meg nemcsak Anna lépését, hanem egyáltalán Kate betegségét.

A leírtak alapján A nővérem húga egy mély, fájdalmas és felkavaró regény lehetne, de számomra inkább csalódást okozott, nem is akármilyet. Körülbelül a regény 100. oldalától tudtam, hogy nem fogom szeretni ezt a könyvet, és ahogy haladtam, egyre hevesebb undort éreztem.

Ebben a regényben megtestesül minden, amitől sikítva rohanok ki a világból:

Vigyázat, SPOILERT tartalmaz!

- az alapszituáció a 22-es csapdája: lehetetlen jó döntést hozni, valaki mindenképpen rosszul jár. Egyébként  egyrészt ez az a téma, ami mindenkit érdekel, de senki sem foglalna állást, vagy legfeljebb csak addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerülne, mert szerintem onnantól kezdve senki sem tudná megőrizni az objektivitását. Másrészt ez megint csak egy olyan téma - az ikres meg az időutazós történetekhez hasonlóan -, aminek nincs túl sok perspektívája. A történet befejezésére általában 2-4 forgatókönyv van, és ezek közül egy tuti bejön, tehát nem túl fantáziadús a dolog. Számomra.

- irodalmilag konvergál a nullához: a történetben hat szereplő az elbeszélő: anya, apa, a mártír lány, az elhanyagolt, ezért deviáns magaviseletű báty, az ügyvéd és a jogi gyám. Elég különböző személyiségek, mégis mindenki ugyanolyan nyelvezetet használ, semmi kifejezésbeli eltérés nincs közöttük, pedig ha belegondolunk, valószínű, hogy egy 16 éves lázadó kamasz, aki utálja a világot, nem ugyanúgy kommunikál, mint egy ügyvéd. Például.

- a karakterek sablonosak és közhelyesek, semmi eredetiség nincs bennük. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de rinyagép az összes. Azt a siránkozást, amit a szereplők művelnek, még egy délutáni szappanoperában sem viselem el, nemhogy egy regényben! Egyébként hiszem, hogy nem a történet témájával van a probléma, hanem a regény stílusával.

- a szerelmi szál kiszámítható, undorítóan felszínes, és giccses. Egyrészt, persze, hogy pont nekik, pont most kell találkozniuk. Jodi Picoult feltalálta a spanyol viaszt, ilyen szerelemre irodalmi művekben még tényleg nem volt példa, csak minden ponyva így kezdődik (így folytatódik, és így végződik). LERÁGOTT CSONT! Én nem hiszem, hogy van még egy olyan hülye, mint Julia, aki egész életében nem tudja kiheverni, hogy tizennyolc évesen otthagyja a barátja. Bocsánat, van még egy ilyen hülye: Campbell. És most őszintén, ki szakít szó nélkül ilyen ürüggyel, mint Campbell? Aki ilyen hülye, haljon meg.

- a tárgyalás: bármennyire borzalmas is a regény 90%-a, az utolsó oldalak tényleg tartogattak olyan fordulatokat, hogy megenyhültem. Ha a tárgyalás ítéletével véget ért a regény, megkönnyebbültem volna. De így, hogy nem ért véget, csak megint felhúztam magam. A szeretetnek valóban elképesztő ereje van, de számomra ez annyira cukormázzal leöntött, hollywoodi befejezés volt, hogy szörnyű. Nagyon mű, rettentő nyálas. Megtörténik a csoda. Csak nem valóságos. Szegény kis Anna, aki azért született, hogy a nővére donorja legyen, lám, megtette feladatát... Sajnálom, de ezt a fajta fordulatot nem tudom szépnek értékelni. Jodi Picoult kezet foghat Audrey Niffeneggerrel.

- a regény drámaisága: Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa mamija jut eszembe, és arra gondolok, hogy abban a rövid kis könyvecskében mennyivel több drámaiság van, mennyivel szívhez szólóbb, noha nem hangzanak el benne nagy szavak. Szerintem egy dráma nem attól lesz dráma, hogy az anya két oldalanként bőg és azt hajtogatja, hogy "de hát az életedről" van szó. Megint csak azt tudom mondani, a rinyálás nem egyenlő a drámaisággal, és nem hiszem, hogy ezt a témát nem lehetett volna másként kezelni.

Hogy én mit gondolok a befejezésről?
Kate 13 éve leukémiás. Tökéletesen tisztában van vele, hogy még ha Anna oda is adná neki az egyik veséjét, az életét nem mentené meg vele, legfeljebb meghosszabbítaná, amíg a többi szerve is fel nem mondaná a szolgálatot. Vagyis ha ilyen szempontból nézzük, hiábavaló lenne a vesetranszplantáció, hiszen Anna addig tudná csak nővérét segíteni, amíg olyan szervére nem lenne szüksége, ami neki is kell. Akkor a szülők mit csinálnának?  Sara mondaná, hogy Anna, kislányom, add oda bármelyik szervedet, tudod, hogy Kate-et csak így menthetjük meg, hiszen ő a lányom, nem hagyhatom meghalni. Jodi Picoult istent játszik, és közbeavatkozik úgy, hogy se Annának, se a szülőknek ne kelljen döntést hozniuk, és Kate is életben maradjon, ezúttal örökre egészségesen. Ez az, a karakterek és a szöveg mellett ez teszi számomra ellenszenvessé és ellentmondásossá ezt a regényt, megtaláltam az okát. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szituációban borzasztó nehéz és rossz lehet anyának lenni. A 'ha ezt az ujjamat harapom, ez fáj, ha a másikat, akkor pedig az' klasszikus esete. Olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy Anna tényleg csak egy bármikor feláldozható eszköz az anyja szemében, ami kimondhatatlanul ellenszenvessé tette Sarát, olyannyira, hogy nem tudtam átérezni igazából a család helyzetét. Holott amikor Anna megfogant, akkor még tényleg csak az őssejt levételéről volt szó, tehát lehetett volna úgy is, hogy Kate meggyógyul tőle, és akkor Kate is és Anna is egyszerű gyerekekként nőjenek fel. Ezzel szemben azonban az az érzésem, hogy az anya karakterében Jodi Picoult akarata, érzései jelennek meg, aki mindenáron életben akarja tudni Kate-et, le akarja győzni a rákot, és nem számít, hogy ezt milyen áron éri el. Ezért érzem Sarán is végig, hogy egyedül Kate számít, és Anna csak bármikor felhasználható szervek összessége, akinek pechére lelke és személyisége is van. Számomra itt vérzik végképp el a regény.

Ti mit gondoltok, hogy látjátok?

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

"Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?" 

Szerintem Agatha Christie a Tíz kicsi négerrel műfajt váltott: krimi helyett drámát írt. Hiába a próza forma, annyira minimális a leírás, szinte párbeszédekre épül. Nyomasztó, fenyegető regény, minduntalan Maurice Maeterlinck Hívatlan vendég című drámáját juttatta eszembe. El tudom képzelni, hogy ebben teljesedett ki Agatha művészi pályája, de sokkal jobban szeretem a regényesebb Miss Marple vagy Poirot történeteket.

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu!

Rácz Zsuzsa. Terézanyu. Néhány évvel ezelőttről vannak róla emlékeim. Rémlik, hogy szerettem Rácz Zsuzsa stílusát, és az is, hogy mennyire zavart a brit-magyar párhuzam Bridget Jonesszal. Sokáig egyáltalán nem is voltam kíváncsi a folytatásra. Először nyár elején inogtam meg, amikor egy üzletben megláttam 399 forintos áron. Akkor még ellenálltam. De amikor két hónappal később még mindig megvolt, betettem a kosaramba, mondván: mit veszíthetek?

Nagyon is sokat veszíthettem volna! Megfosztottam volna magam egy nagyon jó olvasás élménytől, mert nagyon jó volt ezt a könyvet olvasni. Rácz Zsuzsa nagyon jól ír. Nem bírtam megállni, hogy ne olvassam a könyvet. Annyira jó a stílusa. Annyira lendületesen és tartalmasan ír, látszik, hogy ő jó ebben, egyáltalán nincs erőlködésszaga a sorainak. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a "szingli-vagyok-pasi nélkül is megállom a helyem-de jajj, miért nem kellek én senkinek" problémakörén átléptünk, ez már inkább az én-keresés és a hogyan tovább krónikája. Egy könyv arról, hogy miként lesz egy nőből Terézanyu, és hogyan talál vissza a nőiségéhez, hogy egyes családtagok milyen kitartó munkával ássák alá az önbecsülésünket, és hogy lehet ezen túllépni. Egy csodálatos fejezet egy csodálatos, irodalmár nagymamáról, és Indián:)

(Személyes véleményem: Rácz Zsuzsában minden megvan ahhoz, hogy jó író legyen, de az az érzésem, hogy egyelőre még terápiás céllal ír. Szeretem az önéletrajzi ihletésű regényeket, de remélem olvashatunk másmilyen műveket is tőle!)

U.i.: Könyv nem esett még így szét a kezemben! Hogy lehet így kötni egy könyvet?

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című művét a "Csökkentsd a várólistádat 2011" esemény keretein belül olvastam el.

Bevallom őszintén, amikor nyári olvasnivalót kerestem, nem úgy terveztem, hogy egy könyvet fogok elolvasni egész nyáron. Na jó, túlzok... de tény, hogy sokáig tartott, mire elolvastam. Talán amiatt tudtam könnyen le-lerakni, mert tulajdonképpen nem is annyira regény, mint inkább a Durrell család öt éves korfui tartózkodása során szerzett felfedezések, élmények megörökítése, sok leírás és anekdoták.

Gerald Durrell írásából úgy árad a természet, az élővilág szeretete, hogy a természetismeret tankönyvek mellett minden kisdiáknak olvasnia kellene az ő leírásait, és nem lennének olyan emberek, akik nem szeretik az állatokat!

A családi jelenetek pedig... ennyi lököttet egy rakáson! Nem tudom, hogy a leírt történetek tényleg megtörténtek-e, de nem lehetett kibírni röhögés nélkül!

Az egész mű könnyed és szórakoztató, de ennek ellenére a nyelvezete csodálatosan kidolgozott. Részletgazdag és kidolgozott, jó olvasni. Egy igazi irodalmi mű, amire ha ráhangolódtam, vitt magával, repített - csak mivel klasszikus értelemben vett cselekménye nincs, nekem néha nehezemre esett ráhangolódni. Főleg az első és az utolsó harmada tetszett. Nagyon jó, hogy az író az utolsó oldalakra tartogatott történeteket, folyamatosan megnevettetett, és úgy csuktam be a könyvet, hogy ez nagyon nagyon jó volt! :)

Az Olvasás 7 Hete VII. - Változnak az évszkok... és az olvasási szokások

Legkésőbb múlt vasárnap illett volna megszületnie az utolsó heti bejegyzésnek, de nem jött össze. Az utóbbi hetekben nem érünk a családi tennivalók végére, másrészt igyekszünk kihasználni, amíg jó idő van, és bográcsozhatunk barátokkal, horgászhatunk, mártózhatunk a Balatonban, vagy kerékpározhatunk. A hideg, esős idő beköszöntével úgyis megint többet fogunk olvasni :) Nem szaporítom tovább a szót, térjünk rá a témákra.

- Olvasási szokások változása

Az olvasási szokásaim nagyon megváltoztak, mióta rátaláltam a Moly.hu-ra. Ahogy már korábban írtam is erről, most is csak azt tudom mondani, hogy kitárult a könyvvilág, mióta tag vagyok. Korábban gyakorlatilag azon szerzők műveit kerestem, akiket felkapott a média. Mára sokkal nyitottabb lettem, olyan műfajokba is belekóstolok, amiknek korábban esélyt sem adtam volna, és persze az én olvasmányaim közé is be-becsúsznak hype-olt könyvek, de összességében pont a felkapott művekkel szemben lettek fenntartásaim.

Még mindig hagyományos könyveket olvasok, bár kezdek nyitni az e-book-ok felé. Hangoskönyvvel próbálkoztam már, de nem mondhatnám, hogy szokásom hangoskönyvet hallgatni.

- Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Legszívesebben esténként az ágyban olvasok, lefekvés előtt, ha tehetem legalább egy órán keresztül. Azonban bármikor képes vagyok olvasni, a párom meg is szokta jegyezni, hogy ha van két szabad percem, már olvasok. Egyértelmű, nem? Miért, van, aki nem?

Viccet félretéve nem vagyok válogatós, egy dologhoz ragaszkodom: csend és nyugalom legyen. Ha egy mód van rá még zene se szóljon, nemhogy tévé menjen, vagy beszélgetés, mert ezeket nem mindig tudom kizárni, és felbosszant, hogy nem tudok odafigyelni a könyvemre.

Az előző tanévben Kaposvárról bejártam Pécsre busszal. Ez idő alatt tökélyre fejlesztettem a buszon olvasás képességét.

Nyáron sokszor olvastam a szabadban, legutóbb ma, a tókaji parkerdőben. Szeretek olvasni, bárhol, bármikor.

Az Olvasás 7 Hete VI. - Kontrák és irodalom órák

Az utolsó hét utolsó napján akkor közzéteszem a 6. körhöz kapcsolódó gondolataimat...

Klasszikusok kontra kortárs irodalom

Körülbelül egy éve nem olvastam klasszikus irodalmat, pedig szeretem a klasszikusokat is. Azaz, időről időre érzem a késztetést, hogy klasszikus irodalmat olvassak. Az más kérdés, hogy a késztetést mostanában ritkán követik tettek.

Szeretem a klasszikus irodalmat, mert talán ez tud a legjobban kiszakítani a jelenből. Izgalmas időutazás a múltba, keserédes elvágyódás egy régvolt világba, egy a maihoz képest nyugodtabb világba.

Ugyanakkor pontosan emiatt egy klasszikus műre több időt is kell szentelni, mint egy kortárs alkotásra, hiszen általában lassabb, ízesebb, részletgazdagabb az előbbiek nyelvezete, más a történet lüktetése. Egy időben sokat olvastam Jókait, mindig nyári szünetben, esténként elmélyülve a regényekben, mert vannak művek, amiket nem lehet két rohanás között öt percre felcsapni.

Meggyőződésem, hogy klasszikus műveket öröm és élvezet olvasni, de nem mindegy, milyen életkorban olvassuk. Nem biztos, hogy egy 18 éves vagy még fiatalabb emberkének - mégha tanulós illetőről is van szó - van olyan kiforrott gondolkodása, hogy megértse, átérezze a klasszikus regényeket.
Én lassan 23 éves vagyok, de még mindig úgy érzem, bizonyos művekre nem vagyok még elég érett. Például a nagy orosz művek kifogtak rajtam. Nem mondom, hogy rosszak, de nem vagyok még elég türelmes ahhoz, felvegyem az orosz klasszikusok ritmusát (lelassuljak hozzájuk).

Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?

Ennek szerintem nincs más oka, csak annyi, hogy a külföldi írók művei körül több felhajtás van, mint a magyar szerzők művei esetében. Egy külföldi író műve sokkal több olvasóhoz jut el, mert az országnak is nagyobb a lakossága, mint Magyarországé. Egy-egy friss, külföldi mű már megjelenésekor ngyobb nyilvánosságot kap, mint a magyar íróké, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy menyivel gyakrabban készül belőlük filmadaptáció. Szóval akárhogy is nézzük, szélessebb közeghez jutnak el a külföldi művek. Persze nem ártana tisztázni, hogy külföld alatt mit értünk. Én főként az angol-amerikai, francia és olasz irodalmat, mert valljuk be, egy ismeretlen kazahsztáni, belga vagy honolululi szerző műve bármennyire is külföldi, számomra sokkal kevésbé bizalomgerjesztő, mint a többi.

Hogy miért félünk egy-egy magyar szerő művétől? Mert a - bántás legkisebb szándéka nélkül - magyar reklámszakembereknek különös érzéke van ahhoz, hogy a hitvány ponyvára hívja fel a potenciális olvasók figyelmét, míg az igazán értékes alkotások a könyvesboltok polcain bújkálnak, és csak a véletlennek, vagy a Molynak közönhetően kerülnek be a köztudatba. 

Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Első gondoltom: az iskolai irodalomórák tántorítnak. Kezdve onnantól, hogy első osztálytól erőltetik a hangos olvasást, ami jó, ha z adott kisgyerek gyorsan tanul, és nem kell megszenvednie minden egyes kibetűzött szóért úgy, hogy teljesítményét rögtön összevetik az osztálytársakéval, és sokszor kudarcélményt élnek át a gyerekek.

Azonban elsősorban nem az iskola okolható azért, hogy olvasnak-e a fiatalok, hanem a szülők, nagyszülők, akikkel a gyermek élete első hat évét tölti. Ebben a hat évben alapozza meg a szülő a gyermek nyelviségét, hiszen tőle tanulja a szókincset, az artikulációt. Nem egy, nem két diszlexiás-diszgráfiás kisgyereknél visszvezethető a probléma a nem kommunikatív szülőre. Például anyuka keveset beszélt a gyermekéhez, nem is választékosan tette... Nagy mértékben befolyásolja a fiatalok olvasási szokásait, hogy lát-e otthon könyveket, olvasó szülőket a gyerek. Az iskolában rögtön könyvek vannak. Milyen kétségbeejtő lehet egy ilyen világba belecsöppenni annak, aki nem ehhez volt szokva. Milyen rémisztő lehet ez a változás!

De megkockáztatom, az iskolai irodalomórák könnyen eltántoríthatják azokat is, akik amúgy szeretnek olvasni. Ugye eleve adott, hogy mit KELL olvasni. Meggyőződésem, hogy a válogatott kötelező olvasmányok nem felelnek meg sem a gyerekek érdeklődési körének, sem érettségi szintjének. Nehezek tudnak lenni, és akkor még meg is mondják, le is diktálják, hogy a szerző mivel mit akart mondani. Ez szerintem tántorít. Erőltetett, fantáziátlan, egyáltalán nem szeretteti meg az olvasást. Persze tanítási stílustól is függ. Ma már nagyszerű kooperatív technikák vannak arra, hogy miként lehessen minél jobban bevonni a tanulót a saját tanulmányaiba. Ahol ezeket a technikákat alkalmzzák, sokkal sikeresebbek a tanórák, sokkal jobban felkeltik a tanulók érdeklődését is, gondolkodásra késztetnek és sikerélményt adnak.

A kötelező olvasmányokat nem lehet kiiktatni, de nem kell felháborodni, ha a fiatalok mást olvasnak. Hadd olvassanak, hadd jussanak el odáig, hogy maguktól akarjanak elolvasni valamit!

Az Olvasás 7 Hete V. - "Az vagy, amit olvasol"

Az Olvasás 7 Hetének aktuális fordulója két szempontból is rendkívüli. Egyrészt nem utólag nyilatkozom a kérdésekről, másrészt ezen a héten csak egy téma fogott meg.

„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján? 

Régebben úgy gondoltam, alapvető következtetéseket lehet levonni egy ember személyiségéről az olvasmányai alapján. Ezt értsétek úgy, hogy könnyen estem abba a hibába, hogy a saját ízlésem, az általam értékesnek ítélt könyvekkel vetettem össze mások könyvespolcát. Ebből kifolyólag hajlamos voltam - nem szép dolog, nem is vagyok büszke rá - mások ízlését az enyémhez képest jónak vagy rossznak értékelni.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor és mi változtatta meg a hozzáállásomat, de már nem vagyok ilyen.

Ha irodalomról beszélgetek valakivel, mindig arra gondolok, milyen nagy és sokszínű a világ, és mindenkinek megvan a maga ízlése, ami nem jobb vagy rosszabb az enyémnél, egyszerűen csak más. Hasonló a hasonlónak örül, azonos érdeklődésű körű emberrel beszélgetni könnyű és kellemes, hiszen mintha saját jó ízlésünket erősítené meg a másik. Viszont ha az enyémtől eltérő ízlésű valakivel beszélgetek, kíváncsivá tesz, hogy őt mi fogta meg abban az adott műben, mit adott neki. Miközben látszólag könyvekről beszélgetünk, valójában a személyiségünkről is szó van. Miért olvas valaki irreális, bugyuta szerelmi történeteket, miért szeret egy másik ember lélekboncolgató történeteken merengeni. Milyen intelligens és fantáziadús az, akit rendre az összetett, kirakós detektívregények vonzanak, vagy aki bele tudja képzelni magát egy sárkányokkal és mindenféle természetfeletti lényekkel teli világba.

Igen, azok vagyunk, amit olvasunk. Igen, lehet az olvasmányaink alapján a személyiségünkre következtetni, de nem szabad ez alapján senkit meg/elítélni, az olvasmány mögé kell nézni, meglátni az embert. A személyiség változik, fejlődik, így az olvasmányok is változhatnak :)

Az Olvasás 7 Hete IV. - Védőbeszédek, interjúk és egy kis promóció

Ezekről a témákról a múlt héten kellett volna írnom, de annyi baj legyen!

Védőbeszéd a szépirodalom/szórakoztató irodalom mellett

Kétségtelen, lehet védőbeszédet mondani a szépirodalom és a szórakoztató irodalom mellett is, csak nem biztos, hogy érdemes, hiszen nem kell, hogy versenyezzenek egymással. A változatosság gyönyörködtet, és attól függetlenül, hogy lelki alkatunktól függően szívesebben olvasunk szépirodalmat vagy szórakoztató irodalmat, gondolom olykor-olykor mindenkinek jól esik egy kis kalandozás irodalom-birodalomban.

Ami engem illet, alapvetően szépirodalmi beállítottságúnak tartom magam. Ha egy regénynek nem elég igényes a nyelvezete, gyenge a karakterábrázolása, és nincs katarzis élményem, hiányérzetem támad, legyen bármennyire jópofa vagy eseménydús a történet.

Egyébként arra lennék kíváncsi, hogy ki vagy mi határozza meg, hogy mitől lesz egy könyv szépirodalom vagy szórakoztató irodalom? Számomra abszolút minőség kérdése az egész. Bár nem mondhatom, hogy nagy fantasy rajongó lennék, de mióta molyolok, sokkal nyitottabb lettem a különböző műfajok iránt. Ennek köszönhetően ismerkedtem meg a Csodaidőkkel, ami számomra igenis egy komoly szépirodalmi alkotás, mert nemcsak egy szórakoztató jövőben játszódó történet, hanem igen komoly mondanivalót is megfogalmaz egy fantáziadús, részletgazdag környezetbe ágyazva.

Amondó vagyok, hogy legyünk nyitottak és olvassunk minden műfajból, amit csak tetszik, lelki alkatunk, igényeink szerint, hisz ahogy Rory Gilmore is megmondta, az "olvasást magányos tevékenységnek tartom", a lényeg, hogy személyes, bensőséges élményt nyújtson. Nem kell senki elvárásainak megfelelni, olvassa mindenki azt, ami neki tetszik!

Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?

Hm, érdekes kérdés. Először valóban majdnem felsoroltam a kedvenc íróimat (Szabó Magdát, Anna Gavaldát), de aztán rájöttem, nem biztos, hogy feltétlenül velük találkoznék. Hogy miért nem? Mert őket szeretem, kedvelem, valamilyen szinten hasonlóan gondolkodhatunk. Ha már interjút készítenék egy íróval, olyasvalakit választanék, akivel akár még vitatkozni is tudnék. Így a választásom Audrey Niffeneggerre, Guillaume Musso-ra és Carlos Ruiz Zafónra esett. 

Például Audrey Niffeneggerrel nagyon szívesen beszélgetnék arról, hogy honnan veszi a regényeihez az ötleteket, és hogy a szereplői megalkotásakor mennyire kerül közel a karaktereihez. Igen, arra lennék kíváncsi, hogy hogy képes olyan sorsra juttatni szerencsétleneket, amilyenre szokta.

Guillaume Musso és Carlos Ruiz Zafón akár együtt is érkezhetne hozzám. Mindkettejüktől ugyanazt kérdezném: hogy egy alapvetően nem tehetségtelen író miért váltja aprópénzre a tehetségét, és elégszik meg azzal, hogy kisebb-nagyobb különbségekkel persze, de nagyjából ugyanazt az egy történetet írja meg újra és újra, nem riadva meg a közhelyek és giccses megfogalmazások vég nélküli felhasználásától.

A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Közel másfél éve napi rendszerességgel molyolok. Mióta rátaláltam erre az oldalra, kitárult a könyvvilág. Nagyon-nagy és gazdag könyvadatbázis, őszinte és hasznos olvasói értékelések. Szerintem nagyon jó, hogy ez az oldal létrejött, mert előtte - de talán ez összefügg az életkorommal is - a kötelező olvasmányként feladott klasszikusok és néhány promotált szerző - például Nick Hornby, Paulo Coelho, Helen Fielding, Tisza Kata és Rácz Zsuzsa - jelentette AZ IRODALMAT. Azóta tudom, hogy ők csak a jéghegy csúcsáról integetnek, és érdemes mélyebbre ásni.

Ezen kívül saját tapasztalatból tudom, hogy ez a közösségi oldal képes kilépni a virtuális valóságból, és lehetséges addig ismeretlen emberekkel valós találkozásokat is megejteni.

Szóval a moly nagyon jó dolog. (Csak rendkívül addiktív.)

Az Olvasás 7 Hete III. - Értékelés és könyvválasztás

Mi alapján értékel egy könyvet?

Egy ideig a Molyon használatos ötcsillagos rendszerben értékeltem az olvasmányaimat, de mostanában inkább a szöveges értékelést preferálom. Hogy mi ennek az oka? A szubjektivitás. Az, hogy észreveszem magamon, hogy nem tudom érzelemmentesen értékelni az olvasmányaimat. Hogy olykor hiába látom, hogy egy-egy regénynek milyen erényei vannak irodalmi szempontból, valamiért mégsem tudom megszeretni. Miként értékeljem ilyenkor? Adjak sok csillagot, mert tényleg egy értékes művet olvastam, habár valószínűleg nem olvasnám el még egyszer, vagy adjak kevesebbet, mondván, hogy szép és jó, de valahogy nem érintett meg, ugyanakkor egy Twilight-ot értékeljek öt csillagra, mert valamikor imádtam és évente háromszor elolvastam? Vagy olyan is volt már, hogy egy mű azért okozott csalódást, mert a fülszövege vagy egy-egy elejtett mondat miatt kialakult bennem egyfajta kép arról, hogy mit fogok olvasni, és a regény, novella, az igazi, ehhez képest más volt. Ilyenkor sem lehet objektív értékelést adni, mert talán nem ártana újra, az elvárásokat levetve, önmagáért elolvasni az adott irományt.

És még egy dolog, ami a szöveges értékelés felé visz. Amikor olvasok, az adott történet, szöveg az éppen aktuális lelkiállapotomra, személyiségemre hat, attól függően hat vagy nem hat, amilyen éppen vagyok. Vannak művek, amikre meg kell érni, és vannak olyanok, amikből kinő az ember, vagy egészen egyszerűen csak másként értékeli, értelmezi, ahogy telik az idő. Nem olyan konstans dolgok ezek, és érdekes felfedezni ezeket a különbségeket. 

Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?

 A következő olvasmány kiválasztása sokszor nem könnyű. Míg más lányok tanácstalanul állnak a szekrényük előtt, hogy mit vegyenek fel, én a könyvespolc előtt szoktam ugyanezt tenni. Mióta Molyolok, rengeteg könyv került a látókörömbe, és persze mindet el akarom olvasni, de azonnal, illetve az új könyveket is rögtön begyűjteném. Most már annyira nem, de volt egy ilyen időszakom. Azóta lenyugodtam kicsit, és igyekszem odafigyelni arra, hogy hangulatomnak megfelelő olvasmányt válasszak. A dolog még nem működik tökéletesen, mert sok eseményre is feliratkoztam, de érdekes módon feliratkozni könnyebb volt, mint teljesíteni ezeket a vállalásokat. Lelki szemeim előtt gyakran megjelenik a várólista csökkentő esemény, de még mindig nem jött meg a hangulatom a kiválasztott könyvekhez. Többször megfordul a fejemben, hogy nem vállalok be több eseményt, mert mintha adna egyfajta kötelező jelleget az olvasásnak, és parancsra semmit nem jó csinálni. Tudom, senki sem kényszerít az események bevállalására, nem is azért mondom, de néha úgy vagyok vele, hogy hagyok minden eseményt és várólistát a csudába, sőt, talán a könyves blogokat is úgy kellene olvasnom, hogy mindig csak egy-egy bejegyzést elolvasni, ami az általam olvasott könyvhöz kapcsolódik. Nem tudom más is érez így?

Az Olvasás 7 Hete II. - Könyvbeszerzés, e-book és sorozatok

Könyvtár vagy könyvvásárlás?

Mindkettő.

Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor körülbelül kilenc éve elkísértem Apukámat a Kaposvári Megyei és Városi Könyvtárba, és átvehettem az olvasójegyemet, amivel már a felnőtt részlegről is kölcsönözhettem könyveket. Akkoriban nem nagyon engedhettük meg magunknak, hogy gyakran vegyünk könyveket, általában a kötelező olvasmányok voltak azok, amikből beszereztünk saját példányt, főként az Európa Diákkönyvtár sorozatból, de messze nem az összeset. A hiányzókat könyvtárból szereztem be, ahogy a többi olvasmányomat is. Nagyon szeretem a könyvtárakat, legeslegjobban a kaposvárit. Jóllehet a pécsi egyetemi könyvtáraknak is hatalmas állománya van, mégis sokszor előfordult, hogy nem volt kölcsönözhető példány az éppen kellő könyvből, és ezeket rendszerint mindig megtaláltam a kaposvári könyvtárban. Ezen kívül a friss megjelenésű könyveket is hamar beszerzik. Minden évben meghosszabbítom a tagságomat, elképzelhetetlen lenne nem járni könyvtárba.

Az utóbbi 3-4 évre jellemző, hogy elkezdtem gyarapítani a saját magánkönyvtáramat. Eleinte Anyáék könyvei közül válogattam ki néhányat, amikről úgy gondoltam tetszeni fognak (Agatha Christie, Szilvási Lajos), és nemes egyszerűséggel átköltöztettem őket a szobámba. Ezután apránként vándoroltak haza az újabb kötetek, Victor Hugo, Jókai Mór, Margaret Mitchell, az úgymond klasszikusok, leggyakrabban 100-200 forintért a pécsi vásárból. A könyvvásárlás másfél-két éve uralkodott el rajtam, és nagyban összefügg a Moly felfedezésével. Mentségemre szóljon, hogy teljes áron sosem veszek könyvet, és eléggé meg kell legyek zuhanva lelkileg ahhoz is, hogy hirtelen felindulásból vásároljak. Szeretem látni a könyveimet a polcon, időről időre le szoktam venni egyiket-másikat, fellapozgatom a kedvenceimet, viszont nagyot tudok csalódni, amikor egy-egy piedesztálra emelt könyv számomra egyszer olvasós kategóriájúnak bizonyul. Emiatt igyekszem jobban megválogatni, hogy mit veszek meg. Mostanában a felhalmozott, de még el nem olvasott könyveimet olvasom, lévén az egyetemen végzett, de még álláskereső moly anyagi helyzete, na meg a befogadókészség hiánya nem teszi lehetővé a hörcsögölést.

E-book vagy könyv?

E-book téren nagyot változott a véleményem. Egy évvel ezelőtt nagyon e-book ellenes voltam, mondván, nemhogy nem utánozhatja egy könyv olvasásának, lapozásának, szaglászásának élményét, de a közelébe sem érhet egy e-book olvasón való olvasás. Aztán tavasszal, amikor ingáztam Kaposvár és Pécs között, és rendszerint olyan kötelező olvasmányaink voltak, amik vagy csak interneten keresztül voltak elérhetőek, vagy olyan nagy és nehéz kötetekben voltak, mint az Ezeregyéjszaka meséi, na akkor kimondottan elkezdtem érezni, hogy milyen jó lenne ezeket egy olyan adathordozón olvasni, ami nem teszi tönkre a szemet, nem merül le hamar, kis helyen is elfér és nem is nehéz. Szóval lelki szemeim előtt elkezdett egy olvasó képe lebegni.

A strasbourgi út során volt szerencsém kipróbálni egy FnacBook-ot és egy Kindle-t. Ha külcsín alapján választanék, egyértelműen a FnacBook-ra szavaznék, azonban a cuki, könnyed benyomást keltő olvasó egy sózsák, és nem tudom elképzelni, hogy az érintőképernyőjével hogy lehet megbarátkozni. Persze biztos össze kell szokni, de az általam kipróbált olvasó alig akart reagálni az érintésre, és össze-vissza ugrált lapozás közben. Eléggé követhetetlen volt. Ezzel szemben a Kindle tényleg könnyed, kényelmes fogni is és jó rajta olvasni. Változatlanul szokatlan, hogy lapozásnál elfeketedik a képernyő, amíg a szöveget szedi, megmondom őszintén engem egy kicsit irritál, de lehet, hogy azért, mert nem vagyok hozzászokva. Mindenesetre a közeljövőben szeretnék beszerezni egyet.

Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat?

Megvan a Harry Potter sorozat, a Twilight saga, a Csodaidők tetralógia, és azon vagyok, hogy Szabó Magda teljes életműve enyém legyen. Ugyanígy vagyok Anna Gavaldával, és ha a Családom és egyéb állatfajták továbbra is olyan jó lesz, mint az első hetven oldal volt, és más műve is így levesz a lábamról, akkor esélyes, hogy őt is begyűjtöm. Meg talán Müller Pétert. De úgy kiadók sorozatai alapján nem gyűjtök semmit. Anyáéknak megvan a Világirodalom Remekei sorozat. Szégyen, nem szégyen, bármennyire is a világirodalom remekei, 90%-ukat szerintem soha senki nem fogja elolvasni. (Akkor meg minek foglalják a helyet?) Nem tudom miért van ez, de annyira irritál az a sorozat a borító anyagától és dizájnjától kezdve, hogy inkább képes lennék megvenni egy-egy remek más kiadású példányát, csak ne ezt a szúrós-bökős rondaságot kelljen olvasnom. Mea culpa... 

Milyen rendszer alapján rendezi a könyveit? (ábécérend, műfaj, sorozat, szín, szerző szerint, stb.)

Most, hogy helyhiányban szenvedek, nehéz rendszerezni a könyveket. Elméletileg műfajonként csoportosítottam őket, azon belül egy-egy szerző műveit időrendi sorrendben állítottam be. A fent említett sorozatok természetesen egymás mellett vannak, és elkülönítem a könyvtári könyveket a többiektől, illetve külön rakom a még nem olvasott könyveimet is. 

Kornis Mihály: Vigasztalások könyve

Nem csalódtam a Vigasztalások könyvében, és úgy gondolom, kimondottan jól választottam meg, mikor olvassam. Méltó folytatása volt a Szeretetkönyvnek. A könyvstop elmúltával szert kell tegyek egy saját példányra.

Az Olvasás 7 Hete I. - Az első könyvélmény(ek)

Múlt hétfőn kezdetét vette az Olvasás 7 Hete nevezetű esemény, és máris le vagyok maradva az első heti kérdésekkel. Úgy alakult, hogy lehetőségem volt egy hétre Strasbourgba utazni és látogatást tenni az Európai Parlamentben. Internetezni ez idő alatt nem igazán tudtam, és bár szépen elterveztem, hogy előre megírom a bejegyzést, nem lett belőle semmi...

Amikor összeállt a menetrend, azt gondoltam az egyik legkönnyebb kérdés az lesz, mik voltak az első könyvélményeim, illetve hogy ki adott először könyvet a kezembe. Aztán rá kellett jönnöm, hogy sem az előbbire, sem az utóbbira nem emlékszem pontosan.
Gyanítom, hogy könyvek iránti rajongásomhoz nagyban hozzájárult, hogy egész kicsi koromtól könyvek vettek körül, akár a mi lakásunkra gondolok, akár mamámékéra. Akárhová mentünk, mindenütt voltak könyvek. Már akkor is azokat lapozgattam, amikor még nem is tudtam olvasni. Ennek ellenére nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, hogy Anyukám felolvasott nekem, pedig állítása szerint szokott. Fáj, hogy pont erre nem emlékszem, mert így olyan, mintha meg sem történt volna, ráadásul ezek szerint biztos hatéves korom előtt felhagyott a meseolvasással, mert akkor már emlékeznék rá. Arra viszont emlékszem, hogy sokat jártunk könyvesboltba, rengeteg mondókás- és mesekönyvem volt, a Hetvenhét magyar népmesétől elkezdve Benedek Elek meséin keresztül a Disney könyvekig, Grimm, Andersen, Mindennapra egy mese és még hosszan sorolhatnám.

Valamiért nagyon megmaradt bennem, hogy a mamáméknál volt egy régi Kincskereső kisködmön, pontosan ezzel a borítóval:

Elég csak ránéznem erre a könyvre, és máris látom magam előtt mamámék lakását, a szekrényeket, polcokat, érzem az illatokat, még azt is, hogy  bökött a fotel kárpitja :)

A felsoroltakon kívül a Két Lotti és a Vuk jut még eszembe, valamint a Robinson Crusoe. Hát azzal évről évre megpróbálkoztam, de a felénél mindig beletört a bicskám... A mai napig nem olvastam még el... de talán egyszer, mert klasszikus - de nem érzem sürgősnek hozzálátni^^ Viszont az alsós olvasókönyvben szereplő olvasmányokat nagyon szerettem, egyik kedvencem egy Fifi nevű kutyáról szólt. Úgy lennék megint elsős! :)

Isla Dewar: Tánc a világ végén

Javítsatok ki, ha tévedek, Isla Dewar nem tartozik a Magyarországon ismert írók közé. Nem is értem egyébként, hogy mire fel ez az ismeretlenség, ugyanis nagyon jó írónőnek tartom, legalábbis a Tánc a világ végén című - szintén méltatlanul olvasatlan - regénye alapján.

Én sem ismerném sem Isla Dewart, sem a regényt, ha hónapokkal ezelőtt egy random idézet vagy értékelés a Molyon fel nem keltette volna az érdeklődésemet. Ahogy az lenni szokott, várólistára tettem, aztán Fickának köszönhetően beszereztem egy saját példányt, ha jól emlékszem a Könyvudvarban négyszáz forintért lehetett kapni. Hónapokig hevert a polcomon, majd egyszer elolvasom címszóval. Ez az egyszer pedig júniusban érkezett el.

A regény főszereplője a 30-as évei végén járó városi tanítónő, feleség és anya, Iris. Iris élete kettétörik, amikor egy reggel férje munkába menet meghal, és kiderül, egész közös életük hazugságokra épült. A férfi kettős életet élt, munkája és a látszólagos anyagi biztonság mögött lóversenyzés és hatalmas adósságok rejtőzik. Iris csak férje halála után szembesül a valósággal. Ekkor ki kell találnia valamit, amivel még mentheti a menthetőt, valamelyest biztosíthatja gyermekei jövőjét és rendezheti saját életét is. Ehhez Iris felszámolja eddigi életét, és elvállal egy falusi tanítói állást. A regény a faluban eltöltött egy év eseményeit, tapasztalatait írja le. Bemutatja, hogy az egyes családtagok hogy dolgozták fel férjük/apjuk elvesztését, a beilleszkedés és a mindennapi élet nehézségeit az új környezetben. Nagyon olvasmányos regény, aki szereti az ilyesfajta témákat, és az iskola és a tanítók világát, garantáltan örömét leli ebben a történetben. Isla Dewar stílusa nagyon magával ragadó, dinamikusan ír, színesen (anélkül, hogy giccses lenne), igazi élvezet olvasni a mondatait. Ráadásul nagyon szellemes is, többször hangosan felkacagtam olvasás közben. Ennek a nőnek olyan humora van, hogy elhiszem róla, nem erőlködött, hogy valami vicceset írjon, mint sokan mások, egyszerűen jött belőle a szellemesség. A történet nem szűkölködik szójátékokban sem, és dicséret illeti Nikowicz Nóra fordítót, aki kiválóan ültette át magyar nyelvre ezeket a szójátékokat. Csak ajánlani tudom.

Müller Péter: Szeretetkönyv

Közelben tartandó, szükség esetén felütendő.

Amikor minden rendben van, szájbarágósnak és önismétlőnek tűnhet, de ha van egy kis belső káosz, nagy segítség.

(Négy éve állt a polcomon az Örömkönyvvel együtt. Akkor el is kezdtem olvasni, de nem ment. Nem voltam elég érett hozzá, nem tudtam, hogy nem úgy kell olvasni, mint egy regényt. Most viszont hihetetlen élmény volt. Fejezetről fejezetre feltöltött. Szeretem.)

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Bevallom őszintén, A Vörös pöttyös könyveknek nem én vagyok a legnagyobb rajongója. Igazából a Twilight sagát leszámítva csak a Pokoli báléjszakákat olvastam és legszívesebben ki is vágtam volna a szemétbe, és éppen elég volt a könyvesboltok polcain/kirakataiban, Molyon és mindenféle honlapokon látni, hogy se szeri se száma a vámpíros-vérfarkasos történeteknek, amik engem nem vonzanak. A Shiverrel ennek ellenére régóta szemeztem, de sokáig pont ez tartott vissza, hogy biztosan egy a tucatkönyvek közül - és többé-kevésbé így is van.

Annyiból tényleg egy a sikerkönyvek közül, hogy ebben a regényben is egy átlagos lány és egy vérfarkas szerelméről olvashatunk. (Szerencsére ezúttal vámpírok nincsenek a történetben, szóval nem egy fordított Twilight-ról van szó.) Ehhez képest a regény szövege nagyon igényes, magával ragadó, andalító, jó olvasni. Valamelyest ellensúlyozza a tartalmi hiányosságokat. Őszinte leszek: a Shiver cselekménye nem nagy szám. Senki ne számítson nagy fordulatokra, konfliktusokra! Tényleg banális a történet, nem tudom olvastam-e valaha ennél banálisabbat, mégis kíváncsi vagyok a folytatásra.

Nem szeretem egymáshoz hasonlítani az olvasmányaimat, de a Shiver olvasása közben többször is eszembe jutott a Twilight. Egyrészt mindkét regényben egy átlagos, szinte már-már észrevehetetlen, ámbár nagyon önálló lány a főszereplő, aki egy természetfeletti lénybe szeret bele, és sokkal inkább vonzódik ehhez a természetfeletti világhoz, mint saját emberi létéhez. Ami számomra érdekes volt - de lehet, hogy csak nekem az, a pedagógus beállítottságom miatt -, hogy a szülők nemcsak háttérbe szorulnak, hanem alárendelt szerepbe kerülnek mindkét regényben. Gondolkodtam, hogy miért lehet ez. Arra jutottam, hogy mivel ifjúsági regény, ezért igazából - ahogy az ajánlás is tartja - a 16 éves korosztálynak szól igazából, de nem csak Maggie Stiefvater regénye, hanem mindegyik Vörös pöttyös, és erre az életkorra jellemző, hogy függetlenedni akarnak a szülőktől, így szívesen olvasnak olyan történeteket, amelyekben ők lehetnek a főszereplők, nincs szülői kontroll, beleszólás, büntetés. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy sem Stephenie Meyer, sem Maggie Steifvater nem elégszik meg azzal, hogy a szülők egyszerűen szinte teljesen kimaradjanak a történetből. Mert milyenek is Bella és Grace szülei? Önállótlan anyák és apák, akik a szülői szerepeknek és elvárásoknak a legkevésbé sem képesek megfelelni, olyan szülők, akikre a gyereküknek kell főzni, mosni, takarítani, még saját magukról is képtelenek gondoskodni, nemhogy a gyerekükről. Mit gondoltok, csak a főszereplő lányok karakterének erősítéséért választanak az írók ilyen antiszülőket, vagy ez a szomorú valóság, és sok olvasó tud azonosulni Bellával és Grace-szel?

Másrészt mindkét regényben sok olyan jelenetet találni, amelyben az emberlányokra szerelmük egész nap a kocsiban gubbasztva vár, az iskola előtt természetesen. De végül is hol is játszódna egy Vörös pöttyös ifjúsági regény, ha nem a lányok hálószobájában, vagy az iskolában.^^

Pozitívum, hogy Grace és Sam szerelme sokkal hihetőbb, mint Belláé és Edwardé. Nincs az a sok sóhaj és siránkozás, az az "egy percet sem bírok ki nélküle" érzés, Grace sem olyan szerencsétlen és hisztériás, mint Bella, és jó, hogy Sam leheletéről és márvány mellkasáról sem szólnak oldalak. (De lehet, hogy csak azért, mert egy farkas leheletét jobb nem firtatni, a mellkasa meg csupa szőr! XD)

A történet egyszerűsége és banalitása ellenére összességében tetszett a regény, és kíváncsi vagyok a folytatásra. Illetve Maggie Stiefvatertől szívesen olvasnék még tartalmasabb írásokat.

Könyvstop

Azt hiszem könyvstopot hirdetek magamnak. Kemény lesz, de ha arra gondolok, hogy 21 könyvet olvastam el öt és fél hónap alatt, és legalább 25 várja, hogy elolvassam, ezen kívül ott vannak az események, például a "Csökkentsd a várólistádat 2011", akkor azt gondolom, nem kell már idén több könyvet vennem. Tényleg.

Események

Kedves Molyok, könyvbarátok!

A látszattal ellentétben nem halt ki a Könyvkuckó, csak ez a tavasz (pl. szakdolgozatírás) nem kedvezett az olvasásnak. A 2011-es polcomat elnézve, komolyan megkérdezem magamtól, mikor olvastam el 20 könyvet?!

Az utóbbi hónapokban a Molyon is csak lappangtam, de mostanában már végre felfogom a karcokat, nézegetek polcokat, és a minap eljutottam az eseményekhez, és persze rögtön fel is iratkoztam néhányra. Ezeket az eseményeket veszem számba ebben a bejegyzésben.

Az első esemény Lobo kezdeményezése, a "Csökkentsd a várólistádat 2011" esemény.

Nagy firifittyel ki is választottam 12 regényt, amiből kemény két tételt olvastam el idáig. Ezek pedig:

- Háy János: Házasságon innen és túl - ezt kétszer is elolvastam, telitalálat.

- Máté Angi: Mamó - azt hittem meg fogok halni a gyönyörűségtől, de nem igazán érintett meg.

Ahogy a Molyokkal beszélgettem, mások is ugyanebben a cipőben járnak, a várólista csökkentés ügyében, de még van idő.

Talán a legkedvesebb eseményem a "Vásárolj két könyvet - Kampány a magyar ÍRÓKÉRT!". Nem vagyok túlontúl hazafias lelkületű lány, de azt fontosnak tartom, hogy ismerjük és olvassuk a magyar irodalmat. (Ezért csatlakoztam a "Magyarok előnyben" mozgalomhoz is.) A két könyvet a Csodaidők három részével kapásból túlteljesítettem. Ehhez jött még Máté Angi Mamója egy nap, amikor úgy éreztem, most már nem élhetek tovább nélküle (meg A sündisznó eleganciája nélkül). És hát aki már olvasta, egyetérthet velem, hogy Háy János Házasságon innen és túl-ját nem szabadott otthagynom a könyvesboltban, amikor végre kapható lett. Ugye.

Aztán itt van az "A pöttyös az igazi!" esemény, amire azért irakoztam fel, mert zsenge lánykoromból úgy rémlik, nagyon szerettem a pöttyös könyveket, és mert Fehér Klára Bezzeg az én időmben című regényéről már annyi jót hallottam, hogy mindenképpen el akarom olvasni. Mint mondottam, még van idő.

Részt veszek a "Harry Potter (újra)olvasás"-ában is. Még az esemény létrehozása előtt, tavaly ősszel újrakezdtem a sorozatot. Az utolsó két rész van csak vissza, de a Félvér herceg itt pihen már az asztalomon, és a megfelelő hangulatra vár.

A legkedvesebb eseményem az "Olvassunk a szabadban". Van egy kedvenc parkom Kaposváron, és mindig oda megyek, ha jó az idő és rá is érek. Jó, igazából háromszor voltam, egyszer Melania Mazzucco Egy tökéletes napjával, egyszer tanulnivalóval, legutóbb pedig Müller Péter Szeretetkönyvével ültem ki, de sokszor megyek még:)

Az "Éjjeli lámpa" című esemény Polcz Alaine olvasására biztat, és miután megtudtam, hogy Polcz Alaine nem egy 18. századi francia kisasszony, hanem egy huszadik századi magyar pszichológus és írónő, na meg olvastam egy-két idézetet és dicsérő karcot, felkerült a várólistámra.

2012. április 30-ig részt veszek az "Olvassuk Pennac Malaussene-sorozatát!" eseményen is, ami nem meglepő, tekintve, hogy nagyon szeretem Daniel Pennacot.Az Iskolabánat és a Nemkötelező olvasmány is abszolút kedvenc, és az Iskolabánatban szóba kerül Benjamin Malaussene, meg Lady_L is imádja, és én adok az ő véleményére, úgyhogy kíváncsi vagyok rája.

Idén május 25-én is lesz "Törülközőnap", tavaly Pécsen mentem végig törölközőstül, idén előreláthatólag Kaposváron leszek.

2011. július 4. és augusztus 21. között lesz "Az Olvasás 7 Hete". Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Alap. Jó, hogy Andiamo meghirdette:)

Mivel úgysem vállaltam be sok eseményt, és a "Csökkentsd a várólistádat 2011" könyvei is úgy fogynak, mint túrórudi a hűtőből, teljesen logikus, hogy már a 2012-es olvasnivalókat tervezem... No para, "2012 - A Nyomorultak éve" lesz, megvan a rövidített verziója és a teljes is. Már nem is emlékszem miért is hagytam abba annak idején, a 3/4-énél. Pedig emlékszem, a karácsonyi szünetben esténként olvastam.

Azt hiszem, a tőlem legmeglepőbb lépés az "Olvassunk Coelhót" eseményre való feliratkozás. Aki ismer, tudja rólam, hogy enyhén szólva is utálom Coelhót, de a minap Miamona a Szeretetkönyv kapcsán megkérdezte, Coelhót is szeretem-e. Azt válaszoltam, hogy eleinte féltem, hogy a Szeretetkönyvtől is kiborulok, mert túl Coelhós lesz, de az a különbség, hogy Müller Péter célirányosan a szeretetről ír, Coelho viszont lebutított tanmesékbe ágyazza a mondanivalóját. Nekem jobban tetszik, ahogy Müller Péter tálalja. Aztán az eseménynél visszaköszönt, hogy sokan "támadják" Coelhót azzal, hogy lebutított tanmeséket is. Szerintem tényleg lebutított tanmeséket ír, de egye fene, a Tizenegy percet elolvasom. (Úgyis elérhető e-bookban.)

Szóval ezek várhatók tőlem mostanában:)

Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik

Komolyan féltem, hogy az Angyali játszma után nem fogok tudni könyvet venni a kezembe, de szerencsére nem sikerült ennyire elvennie a kedvem. Egy egy-két napos kihagyás után úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével, ha már Carlos Ruiz Zafón így csúfot űz a krimiből, lássuk, Stieg Larsson mit hoz ki a Millenium Trilógia második részéből.

A Trilógia első kötetét még tavaly júliusban olvastam, de a fél év kihagyás nem okozott problémát. A főbb szereplőkre, Mikael "Kalle" Blomkvistra és Lisbeth Salanderre jól emlékeztem. Helyenként volt utalás a Tetovált lány cselekményére, de utalás alatt tényleg utalást értek, spoiler nem volt.

Stieg Larsson még mindig jól ír. Ebben a regényében is sikerült olyan témát választania, ami valóban létező probléma a világ nagy részén. Hitelességével levett a lábamról, és kárpótolt némiképp A Zafón és Guillaume Musso okozta traumákért. Végre egy szerző, akinél csak a borító skarlátvörös, a történetet nem lengi körbe a misztikum köde, és nem rohan Hollywoodba sírni, nyáladzani. Ráadásul  a hangnemet is nagyon eltalálta. Köszönet érte.

Ahogy a Tetovált lányt is, úgy ezt a könyvet is négy csillagra értékeltem a Molyon, de ahogy korábban írtam, nem olyan határozott négyes ez sem... Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Ezúttal is vannak olyan (nem is rövid) részek, ahol nem nagyon történik semmi. Ez egyfelől jó, mert tükrözi, milyen lehet bizonyítékok után kutatni, és nem találni semmit, információ hiányában két hétig egy helyben téblábolni, tehát megint csak a történet realisztikus voltát erősíti, de... valljuk be, mi olvasók telhetetlenek vagyunk, és hitelesség ide vagy oda, unjuk az ilyen részeket, ezen kívül kriminálisak is vagyunk (én legalábbis biztosan), ha pörögtek volna az események, és két nap alatt felgöngyölítik a szálakat, akkor meg az lenne a bajom.

Ettől függetlenül azt mondom azonban, hogy megéri elolvasni és polcon tartani ezt a kötetet (is), mert az ismétlődő részektől eltekintve egyedi történetről van szó. Amellett, hogy már megint érdekes és nem várt fordulatokat tartogat, egyfajta társadalmi képet, korrajzot is kapunk. Érdemes elolvasni.

Díjeső zúdul rám...

... méghozzá Andiamo és Ficka jóvoltából, amit annál is inkább köszönök, mert igazán nem árasztom el könyvekről szóló bejegyzésekkel a világhálót. De higgyétek el, ez engem zavar a legjobban. Mármint elárasztani nem is akarok semmit, de tényleg zavar, hogy nem írok az elolvasott könyvekről, és ezen szeretnék változtatni.

Szóval erről a díjról lenne szó:)

A vele kapcsolatos teendők pedig:

1. Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok feltüntetésre kerülnek. - Megtörtént.

2. Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.

3. Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Bevallom őszintén, hogy kezdő blogtársat nem tudok hirtelen megnevezni.

Akiknek továbbadom:

Ficka - mert Neki köszönhetem, hogy a kortárs magyar irodalom bekerült a látószögembe, és ha egyszer képregényt fogok olvasni, az is egészen biztos miatta lesz:)

Andiamo - mert számomra értékesek a bejegyzései, azért is, mert nem olyan könyveket olvas, amikbe lépten-nyomon belebotlunk.

Norin - az irodalomtanárok beszélnének így a könyvekről, egyből olvasna mindenki.

+ Lady_L - igaz, hogy Te nem írsz könyves blogot, viszont az értékeléseid aranyat érnek, hihetetlenül összefüggően, koncentráltan ragadod meg a lényeget, és mindig indokolsz is. Nemcsak szeretem, de mindig várom is az új értékeléseidet.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de  nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.

Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni és kiakadni olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!

Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

Baráth Katalin: A fekete zongora

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.

Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.

Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket... 

Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle.  A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!

A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.

Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.

Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.

A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!

Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)